Reggel hatkor indultunk tőle autóval, de előtte itt, egy háromnegyed hatkor készült hajnali biciklis, erkélyes, udvaros, ruhaszárítódrótos fénykép:
Az idő szépnek ígérkezett, alig voltak felhők az égen, míg autókáztunk Belényes fele. Na, onnan jöttünk haza kerülővel váradra, a kocsit ugyanis hazahozta "E", így nem kellett körtúrát csináljunk vissza az autóig.
A túra első háromnegyed órája tiszta jó volt, de aztán jött egy kisebb probléma, ami idővel egyre nagyobb lett.
Úgy kezdődött ugyanis, hogy kaptam egy defektet valahol a 14 km-s folytonos, biharfüredi emelkedő közepén. Mondtam "T"-nek, haladjon nyugodtan előre s írogassa az IronBike-hoz szükséges jegyzeteket a tetőn, én pedig, ahogy megjavítottam a defektet, tekerem utána.
Ez rendben is lett volna, csakhogy, miután szétszedtem a bicikli hátsó felét, utána vettem észre, hogy valamilyen oknál fogva teljesen kiszáradt a foltragasztó folyadék a megbontatlan, vadonatúj tubusból. Nem volt szerencsém. Megpróbáltam ragasztó nélkül megjavítani, dehát, persze nem ért semmit. Akkor felhívtam a szakadozó vonalon "T"-t, hogy mi a helyzet. Nem igazán értettük egymást, de csak sikerült valami információt átgyűrni a gyenge Orane hálózaton, ugyanis negyed óra biciklitaszigálás után jött egy ismeretlen emberke autóval lefele az úton s mosolygósan átnyújtotta nekem "T" foltjavító dobozkáját. Na, meg voltam mentve, gyorsan szétkaptam a biciklit újra, ragasztás, majd minden vissza s nyomás fel a hegyre. Nem tudom, hogy az érzékeim csaltak-e, vagy volt valami valóság alapja a dolognak, de úgy éreztem, nem ragadt meg rendesen a gumi és ereszt. Majdnem neki álltam megint szerelni, de hál'Istennek, úgy döntöttem, hogy mégsem s inkább addig megyek, míg megint lapos lesz a kerék. Nem lett. Végül az egész túrát kibírta s még most is egészséges.
Ezzel a kis cécóval legalább háromnegyed órát vesztettünk; azaz éppenhogy annyit rátettünk a menetidőre.
Innen tovább nem voltak nagyobb gondok. Egész jól ment a tekerés, a biharfüredi tetőn letértünk a Csodaforrás (ismertebb nevén: Izvorul Minunilor) felé és jó ideig szekérúton folytattuk tovább. Itt egy régebbi kép a Csodaforrásról:
.jpg)
Innen jó ideig - fenomenális tájékozódóképességemnek köszönhetően - nem tudtam hol járunk, a lényeg az, hogy szekérút, szélesebb ösvény és rossz minőségű aszfalt váltogatta egymást. Jól haladtunk, megmegálltunk kajálni, szusszanni, jegyzetelgetni.
Néha volt időm művészkedni is:
Délután egy óra fele elértünk egy olyan hágóhoz, amilyenre nem számítottam. Hogy melyik volt, azt egyelőre meg nem mondom, de jó tíz kilométert kapaszkodott felfele eléggé keményen. Én is próbáltam vele kapaszkodni, de a hágó háromnegyedénél úgy elkapott az édesség után epedező éhség, hogy azt hittem, leszédülök a bicikliről. Édesség persze nem volt nálam, mert az eddigieket mind legyűrtem s csak valami kis csirkesonka, kenyér, sajt és paprika volt a zsebemben. Megállni nem akartam semmiképp sem s így, menet közben tápláltam magamba mindezt nagy mohón s ittam rá a forrásvizet. Azt kell mondjam, hogy segített valamit, mert hamar öntött belém egy kis lelket s felkapaszkodtam a tetőre. Ott leültem egy útjelző tábla alá s míg észbe kaptam volna, a kis kajálás után ülve elszenderedtem. Arra ébredtem, hogy a közelgő "T"-nek zsurrognak a kerekei. Ő gurulás közbeni kajálás helyett inkább virágot szedett a mezőn. Gondolom, egy szép bokrétát a családnak.
Gyorsan felszedelőszködtem s nyomás az első ABC-be, ott aztán böcsületesen bevásároltam édességből. Felét legyúrtam s tíz percen belül úgy helyrejöttem, mintha éppcsak elkezdtük volna a túrát; pedig már túl voltunk a 80. km-n.
Itt is jöttek még kapaszkodások, őrült ereszkedések s most jut eszembe, hogy elmondjam, hogy ilyen túrára többet a semislick trilobit gumimmal nem megyek, az biztos. Lefele a durvábban köves úton negyven fölött nem lehet ereszteni, mert sokszor olyan érzésem támad, mintha kavicson síznék. Néha a nagy odafigyelés, összpontosítás és sízőállás miatt lefele jobban elfáradtam, mint felfele. Ha ki akartam kerülni egy követ, már harminc méterrel azelőtt el kellett hogy kezdjem a kanyarodást, különben kiment az első kerék alólam. Tönnybire ennek köszönhetem az egyik nagyobb esésemet is: egy szekérúton haladtunk kb hússzal s én le akartam vágni egy jobbra kanyart úgy, hogy rámegyek jobboldalt a fűre, mert az nem dobálja annyira a kerekemet, mint az út kövei és jobban be tudok dőlni. A probléma csak az volt, hogy a magas fű miatt nem vettem észre, hogy pont a kanyar alatt van egy csatorna, aminek az árka fele tartottam merőlegesen. Fékezni már nem volt minek, szépen átrepültem a két-három méteres árkot. A baj benne csak az, hogy a tulsó felére bicikli nélkül érkeztem, ugyanis a kapálózás miatt lecsatolódott a cipőm a pedálról. Végülis így jobban jártam, mert lehet, hogy, ha biciklin ülve telibe találom a tulsó partot, kettétörik alattam a bringa. Kisebb horzsolásokkal megúsztam a dolgot, de élménynek jó volt.
Ez után is csak a szokásos: emelkedés, ereszkedés, itt egy fénykép, ahol "T" és a biciklije kicsit szusszan:
És itt egy fénykép, ahol én bukósisakos ősembernek álcázva magam, ijesztgetem a fényképezős telefont:
Végül addig kolbászoltunk hegyen-völgyön, míg megérkeztünk a krátelhez, ahol már képbe tudtam rakni magam s onnan hazáig már ismerős volt az út.
Így esett tehát, hogy tegnap letekertünk 180 km-t. A túra pontosabb adatai:
-megtett út: 180 km, amiből 60 km aszfalt, a többi szekérút
-szintemelkedés: 3500 méter
-max sebesség: 61,7 km/h
-átlag sebesség: 17,2 km/h (menetátlag)
-idő: 10 óra 31 perc 43 másodperc (menetidő)
Utóhatások másnap: kicsit még fáradtak a lábaim, térdemen kis dagadás s pár horzsolás az esés miatt, de ami a legjobban fáj, az a jobb csuklóm. Hogy a folytonos fékezés és rázkódás miatt-e, vagy talán az eséstől, nem tudom, minden esetre nehezen s fájdalmasan mozog.
Erről ennyit, jövő héten jön a következő. Hogy mi, majd kialakul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése